Marokkói kalandjaim

Tegnap este érkeztem meg, sok kicsi darabban. Néhány darab szerintem még mindig Marokkóban maradt, de ez már csak ilyen.

Megvalósítottam, amiért mentem? Nem, az arabot nem sikerült úgy elsajátítani, ahogy akartam.

De akkor megérte? Teljes mértékben. Ezt a trippet turistaként sosem lett volna esélyem megtenni. Néha oda kell menni, és ott kell élni, ha az ember tényleg meg akar ismerni és megérteni egy másik helyet kultúrát, vallást, népet stb.

Fantasztikus két hónapon vagyok túl, sajnos az élményeim egy része fért csak bele a blogba. Remélem, szereztem egy két jó percet annak aki olvasta. Sok barátot szereztem kinn, sikerült egy kicsit jobban megértenem, hogyan is működnek az emberek ebben az afrikai muszlim országban. Kicsit jobban csak, hiszen e két hónap arra is megtanított, hogy sose értékeljem túl a saját tudásomat. Ez a két hónap egy nagyon jó benyomást adott, de még távolról sem merem azt mondai, hogy akkor most már aztán nagyon vágom, mi is az a Marokkó. Ennek ellenére egy ideig nem megyek vissza. Most ez nagyon jó volt, de hagynom kell ülepedni, mielőtt újra odamennék.

Egy dolog azért megnyugtató. Visszavárnak a barátaim Rabatba. Köszönet mindenkinek, aki segített ebben a kalandban, és köszönet Marokkónak azért amilyen.

Az előző két utam után még nem mertem ezt mondani, de most már merem idézni a Casablanca utolsó sorait:

This is a beginning of a beautiful friendship.

Köszönet Marokkó, a jóért, a rosszért, mindenért.

Óóóóóh igen!

Tegnap előtt el kellett hagynunk a taqadumi bázisunkat. Az fcc-s arcok megint csak varázsoltak, de nem csináltak semmit, így a mai dátum helyett már szombaton mennünk kellett. Nem volt gáz, de a szombati nap teljesen ráment a költözésre. Felpakultunk mindent egy kisteherautóra - már készül egy kisebb összeállítás a helyi tuningcsodákról - magunkat is beleértve, és elindultunk az új kecóba, ami a Medina szívében van.

Nagyon nagy flesh volt a kisteherautó platójén bevenni a belvárost. Mindenkinek lehetett integetni, lepacsizni a motoros arcokkal az úton, vagy együtt nevetni a BKV-s buszsofőrökkel. Csodás volt.

Az új lakásunk eléggé mnimál, de nagyon sok lehetőség van benne. Egy egész lakás, tetőterasszal csak a miénk a Medina egyik legkirályabb helyén. Melegvíz szerintem már nem lesz, míg itt vagyok, de már megtaláltam a város egyik legpatinásabb hamamját, ma vagy holnap megnézem belülről is!

A mai nap a tavasz-nyár első igazi napja. E sorokat az egyetem kampuszán rövidnadrágban és pacskerben gépelem éppen. Március 26-án ez azért nem rossz! Tegnap éjjel kimentünk az óceánpartra. Van ott egy hosszú móló, ott néztük az óceánt. Szerencsénk volt, végül nem kaptunk zuhanyt a fejünkre a felcsapódó hullámoktól, bár néha közel voltunk hozzá.

Két napom maradt csupán, kevésnek érzem, túl sok mindent szeretnék még csinálni, de már nem nagyon lesz rá idő. Ez van, megpróbálom a legtöbbet kihozni belőle. Holnap még lesz egy utcsó arabórám aztán vége, szerdán már nem tanulok, csak csomagolás, és turistáskodás - este pedig irány a reptér, másnap hajnali 1:20-kor indul a gépem Rómába. Ott egy laza 10 órás várakozás, és aztán irány a naptalan kelet.

Tegnap találkoztam egy magyar házaspárral, nagyon aranyosak voltak, a kutyájuk - Perec névre hallgat - vitte a helyiek számára a showt. Lehet, hogy a vallás miatt, de itt az emberek alapjáraton tartanak a kutyáktól. Az a szitu jut eszembe tegnapról, mikor egy kb 30 centi magas kutyához odamegy a kisgyerek - mert még nem tanulta meg, hogy félni kell - és elkezd vele ismerkedni. Ezt a kigyúrt apa nézi, és lassan, pókerarccal, de rettegéssel a szívében közelíti meg az ebet. Muszáj odamennie, hiszen  a családfő, és nehogy nehogy legyen a gyerekkel. Meg azért erőt is kell mutatni, de az egész emberen látszik, hogy azért tart ettől a veszedelmes fenevadtól.

Temarai partszakas amúgy szintén egy tanulmány: egy nem túl rosszul kinéző partszakaszt sikeresen itt is elrondítottak retkes és régi műanyag kerti bútorokkal. De nem bántam, legalább nem turista patyomkin, ami a helyiek előtt elérhetetlen csupán az árak miatt.

Tehát még két nap. Mostantól a napjaim nagyon részében álturista üzemmódban leszek. Kalandra fel!

Tegnap - remélem utoljára - arcul csapott Marokkó sötét arca. Már múlt héten az egyik lakótársam szólt, hogy eltűnt 300 dirhámja, de akkor csak azt gondoltuk, hogy nem találja sehol. Tegnap este vettem észre, hogy eltűnt tölem is kb 1000 dirhám és legalább 50 Euró. Nem tudom bebizonyítani, hogy ki volt, de van egy nagyon-nagyon erős sejtésem. Az egyik FCC-s srác öccse szokott nálunk héderezni. Nem is értettük miért jön, de nem akartunk bunkók lenni. Mikor kiderült, hogy a csávó feljárt hozzánk, kiderült, hogy a többi FCC-s arc nem is tudott a dologról. Plusz a srác már kb egy hónapja kikerült a család látóköréből, "nem tudnak róla semmit".

Ez a lopás viszont azt jelenti, hogy nem kell a sok szuvenír miatt bajlódnom. Azt a pénzt arra szántam, hogy kicsit bevásárolok az otthoniaknak. Innen üzenem, hogy radikálisan csökkenteniük kell az elvárásaikat ajándékok terén.

A fogadás a követségen nagyon érdekes volt. Az ott dolgozók nagyon kedvesek voltak, nagyon jól éreztem magam. Az este során a legtöbbet az Országgyűlés elnökének biztonsági főnökével dumáltam. Nagyon jó fej volt, kicsit be tudtam pillantani egy másik világ mindennapjaiba. Egy biztos, sokat utazik, de nagyon sokat is dolgozik. A követséggel kapcsolatban azonban több dolog sem világos számomra. Az épület nagyon szép, az európai és a marokkói építészeti elemeket egészen harmonikusan ötvözi. Azonban az egész épület inkább egy udvarházra emlékeztet. Egy udvarházra, aminek a nagy része repi célokat szolgál. Este mindenki elhagyja az épületet. No de akkor mi az istennek kell a feszített vizű medence a kertbe? Ezeket az állami kiadásokat sosem értettem. Szerintem a nagykövetség által kifejtett tevékenységet egy 150 nm-es irodában is ki lehetne fejteni. Na jó, kéne egy puccos tárgyaló, ahol lehet villantani. De hogy mi az fenének egy ekkora hodályt fenntartani, arról fogalmam sincs. A fogadás arra is rádöbbentett, hogy nem lehet büntetlenül másfél hónapon keresztül 3 idegennyelven élni. Kb. egy óra folyamatos magyarul beszélés után észrevettem, hogy kezdek fáradni. Nagyon kellett figyelnem arra, hogy mit mondanak, és hogy hogyan válaszoljak. Komolyan kicsit ijesztő volt, hogy ilyen hamar ilyen nagy változás áll be az ember fejében. A közelgő pánikot marhapörkölttel uborkasalátával és némi vörösborral próbáltam elűzni. Az i-re a pontot egy kis erdélyi dugi-szilvapálesz tette fel. Köszönet annak, aki megkínált.

Az követségi este után egy újabb búcsú páré következett Taqadumban. A szar a dolgoban az volt, hogy néhányan már nem tudtak hazamenni az este, úgyhogy a szobámat meg kellett osztanon egy szenegális csávóval, aki bár kedves, de nagyon horkolt. Amúgy mindenki kész van itt a lopás história miatt. A marokkóiak szégyent éreznek - sajnálom őket, nem ők voltak, de jogos. Az európaiak pedig csak hüledeznek. Hát igen az élet nem habostorta. De ezt hogy fordítom la a lakótársaimnak...?

Ma megyek a magyar követségre. Lesz egy esti fogadás, itt van kis hazánk Országgyűlésének elnöke, és ebből az alkalomból kicsit kitolták a márc. 15-i ünneplést.

Kíváncsi vagyok, milyen lesz. Már szereztem zakót, meg inget, a többit megoldom hozott anyagból. Én leszek a szegény szomszéd, de nem nagyon érdekel. Sokkal inkább szeretném már látni, hogy milyen a követség, és milyenek lesznek a meghívottak.

Egy kis alkimatizálódás a hazamenetel előtt???

Elképesztő, hogyan repül az idő. Már csak 10 napig leszek itt. Kicsit megijeszt, félek visszamenni. Egyrészt sok lesz a meló. Ez annyira nem aggaszt. Inkább az lesz a fura, hogyan fogok visszaszokni az otthoni keretek közé.

Nem tudom leírni mennyire más itt az életem, mint otthon. A legalapvetőbb dolgoktól a legszofisztikáltabbakig mindenhol van egy kis eltérés. Már annyira kezdtem megszokni, hogy most egy kicsit megijedtem.

Tegnap megint megnéztük az óceán parton a naplementét, aztán soukoltunk. El kell kezdeni megvenni a souvenireket. Ez azonban nem felhívás táncra, hogy akkor Dani, nekem kéne két kiló instant teve! Már idefelé sem nagyon fértem be a bőröndbe, nem tudom, mi lesz hazafelé. Itt kell majd hagyjak néhány dolgot, nem vitás. De mit? A cserép dobot? A speckó marokkói söröskorsót? Vagy a bőrpuffot? Kérdések, amelyekre választ kell találnom.

Még maradt 10 nap, ezt ki kell használni! A munka és szórakozás optimális elegyét kell megtalálnom. Érzem, a mal d'Afrique-ot milyen könnyű megkapni.Most kicsit összetolultak a dolgok, de kezd tisztulni a kép.

Egy azért biztos, Kiss J. Lászlónak igaza volt, de most egy országon belül alkalmazom: itt is meg van a nem egyidejű rendszerek egyidejűsége. Itt a szakrális monarchia és a parlamentáris demokrácia egyszerre van jelen. Ezeket a sorokat az Agdel negyed egy teljesen nyugati kávézójából írom, fényévekre, és lehet, hogy csupán néhány kilométerre attól a helytől, ahol öngyilkos lett egy fiatal lány, mert hozzáadták ahhoz a férfihez, aki megerőszakolta. Az új reformok és az új kormány is kettős érzetet kelt a dinamika és a változatlanság egy egész fura elegyét. Vajon hol lesz ez az ország 5 vagy 10 év múlva? Célra vezet-e a "fontolva haladás", vagy ez is csupán a kormányzó elit egyik stratégiája? Több a kérdésem, mint amikor jöttem, a válaszok pedig sajnos még mindig váratnak magukra.

Nézzük kicsit most más szemmel ezt a Marokkó nevű helyet.

Becsületes neve az országnak al-Magrib, ami történetesen megegyezik az iszlám szerint kötelező 5 napi ima negyedik, esti - naplementekori - ima nevével. Marokkó tehát a hely, ahol a nap lenyugszik az iszlám világban. Innen nyugatra már jobb nem is tekinteni, túl sok arra az amerikai. Az ország tehát az iszlám világ nyugati vége, itt látják majd először az emberek, hogy kel fel a nap az utolsó ítélet napján. Hát igen, van előnye annak, ha az ember Marokkóban lakik.

Az ország azonban annak ellenére, hogy ilyen "kulcsfontosságú" helyen van, mégis meglepően izolált: északra ott a Földközi tenger - EU - tehát arra a hétköznapi marokkói halandó nem nagyon tud menni. A legújabb szabályok szerint egy schengeni vízum benyújtásához igazolni kell, hogy x ezer euró van az ember birtokában. Ezen kívül van még néhány eléggé kellemetlen szabály, amelyeket tanulmányozva az ember látja, hogy:

csak az utazhat be az Unióba, ki már itt belehúzott a tutijóba.

Hát igen, mikor az EU országok vezetői arról elmélkednek, hogy az Unió országai számára a képzett munkaerő szükséges, akkor ez az itteni képzetlen szegény emberek számára azt jelenti, hogy akár csak turistaként az EU elérhetetlenül messze kerül. Persze Youssoufia lakói sem azért mennének mondjuk Rómába, hogy a több százezres kameráikkal videózzák az asszonyt a Colosseum előtt, mielőtt az teljesen összeomlik. Nem, például Badr bátyja azért akar Olaszországban dolgozni, mert meg szeretné csináltatni a fogait, az pedig errefelé sem két fillér. A fogazat állapota jól mutatja az emberek társadalmi státuszát. Akinek nincsen sok pénze, annak a fogai..... hát no comment. Az ok? Az élet! Itt jöttem rá, hogy a citrátkör tényleg működik, nem kell sokat enni, elég csak teázni az életben maradáshoz. A már sokszor említett büntető mennyiségű cukornak az árnyoldala a társadalom minden szegmensét érinti. Az, akinek épnek látszanak a fogai, a tehetős. Akiknél látható a cukor okozta amortizáció, nem. Az olasz srácokkal szoktunk is viccelődni:

-Keresett téged egy marokkói ürge.

-Tényleg? Kicsoda, hogy néz ki?

-Hát fekete a haja, barna a bőre, fekete a szeme.

-Wow! tudsz valami konkrétat is mondani róla?

-Jaj, igen, rosszak a fogai!

No de vissza az eredeti témához! Szóval az egyszerű napnyugati halandó számára az EU majdnem elérhetetlen. De hát akkor hova utazzon a szabvány marokkói, ha külföldre vágyik? Az algériai határ Nyugat-Szahara miatt zárva. Mauritániával sem akkora cimborák az előbb említett területnek köszönhetően. És akkor ennyi is volt. Nagyon érdekes ez az ellentét. A technológiai fejlődésnek köszönhetően az arab világ minden része jelen van a marokkói otthonokban, a parabola antennáknek köszönhetően. A szomszédos országokkal azonban nem jó a viszony, ezért az ország izolált. Ahhoz, hogy az ember egy másik országba jusson repülni kell. Így nincs mit tenni, repülnek is, mindenhova. Majdnem minden családban van valaki, aki külföldön él. Az okok sokfélék lehetnek. Pl. arab leány, szép hanggal Egyiptomba megy, mert csak ott lehet sztár, itt az arab világ végén nem. Dubaj egy másik kedvelt célpont, de ugyanúgy Tunézia stb. És persze akkor még nem is beszéltünk az európai diaszpórákról. Ne is beszéljünk most róluk, beszélek róluk eleget máskor.

Az FCC-vel való szakítás egy sor eseményt indított el, aminek még nem látni a végét. Valószínűleg el kell hagyjuk a lakásunkat Taqadumban. Nagy kár, megszerettem azt a helyet, nincs kedvem másikhoz az utcsó napokban. Meglátjuk, mi lesz.

https://picasaweb.google.com/114212283549506798622/Marokko2012

Tegnap lett vége. Az önkéntesek fellázadtak Mohammed ellen. Mohammed az az ember, aki vitte a napi ügyeket az FCC-ben. A gond azzal volt, hogy közben a szerencsétlen flótás még egy sor más helyen is elkötelezte magát, iskola, az FCC "hálózatának" bővítése, stb. Ez így túl sok volt neki, és mikor már számára ez nyilvánvaló lett, elkezdett hazudozni. A hétvégén jobbnak látta elhagyni a várost, így velünk töltötte a hétvégét Chefchauenben, de nem jött haza velünk.

Tegnap este összehívott egy találkozót a lakásunkba Taqadumban. Itt olyan kérdések merültek fel, mint pl az, hogy az iskola igazgatója - itt dolgoztak eddig önkéntesek - feljelentett két önkéntest a rendőrségen, mert sértegették őt. Mint ma kiderült ebből a történetből egy büdös szó sem igaz. Régen elhittük ezeket a kis sztorikat, ma már nem. Szóval tegnap este közöltük vele, hogy az egyik gondunk az, hogy nem bízunk benne, és nem hisszük el egy szavát sem, mellesleg hol van a pénz, amit befizettünk. A kérdéseinkre nem adtak egyenes válasz. Szépen felhoztuk neki, mely szituációkban hol hazudott, és hogyan jöttünk rá a dolgokra - eléggé gyengén játszott. Az este folyamán gyakorlatilag lenulláztuk a srácot.

Ha már így a kultúrák (és vallások ) párbeszédére épült az ittlétünk, akkor veszem a bátorságot:

Tegnap éjjel keresztre feszítettük Mohammedet.

Az érdekes a dologban az volt, hogy a többi FCC tag Said kivételével mellé állt. Nem tudjuk pontosan miért. Lehet, hogy a pénz, lehet, hogy a betyárbecsület miatt.

Innentől az önkéntesek és az FCC külön utakon járnak. A Said házában tartott nyelvórák még mindig mennek - most is megy egy éppen. Gyakorlatilag ez, az önkéntesek által megszervezett program az egyetlen, amely működik.

Érdekes lesz, hogyan alakul kis csapatunk sorsa. Holnap megint elmegy valaki, nekem sincsen sok időm már, remélem, azért valamennyire együtt maradnak a többiek.

A hétvégén Chefchaouenben voltunk. A Rif-hegység szívében. A hely csodálatos. Olyan, mintha az ember összegyúrna Toscana-t, Fokföldet, és - hihetlen, de igaz, - Marokkót. A Chefchaouen  kék és fehér város. Emiatt azonban még nem lesznek a helyiek automatice MTK szurkolók. A kék szín egyébként azért jön be a helyieknek, mert - mint később megtudtam - a világos kék kevésbé veri vissza a napsugarakat, mint a fehér. Ezzel lehet, egy kicsit a meleg ellen védekezni. A városnak saját forrásai vannak, a helyeik nagyon büszkék is a város vizére. Sok csap van, és pang az ásványvíz biznisz. A vezetékrendszerrel viszont valami nagyon nincs rendben, és ez párhuzamba állítható sajnos a bélrendszerem általános állapotával is. Remélem, a finom helyi rabati csapvíz majd helyreránt egy kicsit a következő napokban.

A hely maga csupán 660 méter magasan van, de gyönyörű, több, mint 2000 méter magas hegyek veszik körül. Itt is igaz a turista-szabály: a marokkóiak sötét oldala előjön amikor nyugati turistát látnak. Ebben valószínűleg szerepe van a kétségbeejtő szegénységnek.....

Irtó jó volt viszont végre kiszakadni a városból. A városban csönd honolt, a madarak csicsergését nem nyomta el a város zaja. A levegő tiszta, az emberek - ha épp nem akarnak mindent eladni neked - kedvesek, többszóval: hegyvidéki idill marokkói módra.

Ez már az északi övezet, így a franciát itt felváltja a spanyol, mint második nyelv. Most kicsit furcsállom is, hogy végül a spanyol nem lett hivatalos nyelv, beszélik fenn északon néhány millióan. Mondjuk a berbert is beszélik jó néhány millióan, mégsem hivatalos nyelv (még)...

Tudom, ígértem képeket Meknésről is. A tartoztást hamarosan rendezem.

Ez érvényes Chefchaouenre is.

Hát igen, azért Marokkó még mindig Afrika. Bármennyire is szép a belváros, bármennyire is csillogó az új villamos - 2 villamos vonal egy 1.8 milliós városra -, azért ez a hely még mindig eléggé távol van az európai, vagy a közép-európai fejlettségi szinttől.

Ami rögtön az embernek szemet szúr, az a népesség fogazatának az állapota. Persze erről a büntető mennyiségű, mindenütt jelenlévő cukor  is tehet, de egyben ez egy másik tényre is felhívja a figyelmet. Az pedig nem más, mint hogy itt nincsen az egész társadalomra kiterjedő egészségügyi háló. Ha a magyar egészségügyről az a kép él, hogy az ember csak ne betegedjen meg, mert ha kórházba kerül,akkor valószínűleg gázos vége lesz, akkor itt erre még rá kell tenni egy lapáttal. Mubarak pokoljárása az itteni kórházakban mutatta meg nekünk, hogy attól, hogy valaki eljut a kórházba, még nem biztos, hogy valamilyen kezelést is kap. Annak ellenére, hogy a rendszer a társadalom nagyobb része számára nem elérhető - a munkaadó és a vállaló is fizet járulékot, de ha az ember nem rendelkezik hivatalos munkával, akkor természetesen ez a dolog nem játszik - , még rendkívül túlterhelt. Egyik lány, aki elkísérte Mubarakot, mesélte, hogy az emberek nem a rendelő előtt, hanem a rendelőn belül ülnek a földön, és várnak a sorukra. Ezek azok, akik bejutnak. Az emberek egy nagyobb része nem jut be, vagy el, mert nincsen rá pénze. Ekkor marad a szuk, és a mindenféle népi gyógymódok. Lehet, hogy ezért olyan népszerűek még ma is?

A másik dolog a nők helyzete. Annak a régi, és eléggé szar magyar viccnek, hogy ha egy nő bejön a szobába a konyhából arra utal, hogy túl hosszú a lánc, itt még van némi aktualitása. A 2004-es nők jogaivak kapcsolatos reformok előtt eléggé "könnyű" volt itt a nők élete. "Könnyű" abban az értelemben, hogy nem kellett dönteniük semmiről, hiszen az összes döntést a férfiak hozták a családban. Egy nő a reformok előtt nem utazhatott egyedül, nem tanulhatott, csak ha a család rangidős férfi tagja erre áldását adta, stb. Ezt természetesen a rossz házasság felbomlása utáni gyermek elhelyzést, vagy az öröklést is messzemenőkig befolyásolta. A reformok óta valamelyest javult a helyzet. A jogi keret már megvan, de azt a társadalomnak még be kell laknia. A fejekbe, a mindennapi gondolkodásban még nem nagyon látni a reformokat. Youssoufiában és Taqadumban legalábbis nem.

Nagyon szeretem ezt a helyet, de nagyon nem tartozom ide. Tegnap beszélgettem Mouhcine-nel. Együtt járunk olaszra - kicsit elkezdtem olaszul tanulni - és mivel után mindig beszélgettünk vallásról, meghívott magához. Én szívesen tettem eleget a maghívásnak. Szép helyen lakik, a családi kovácsműhely felett. Sokáig beszélgettünk, de igazából nem jutottunk sok mindenre. Ő nem igazán érti, hogy én mindent megrágnék, megkérdőjeleznék, máshoz hasonlítanám, stb. Én meg kicsit unalmasnak találom, hogy ő kérdés nélkül elmerül az iszlám által számára megalkotott koordináta rendszerében, anélkül, hogy kérdéseket tenne fel - nem teheti, hiszen mélyen hisz benne. Ezért megmarad közöttünk a távolság. Benne is megvan a tolerancia, nem ítél el, de nem is érti, hogyan lehet így élni. Elfogadja, hogy ilyen vagyok, tisztel érte, de nem érti. És ezzel én is így vagyok. Sokat tanulunk egymástól, de igazán egyikünk sem tudja a másik gondoltait befogadni. Nekem hiányzik a kritikai hozzáállás, neki pedig hiányzik a hit és az elköteleződés. Szívesen összehoznám egy olyan európaival, aki még mélyen hisz a keresztények istenében. Érdekes beszélgetés lenne, sok mindenben egyetértenének.

Igen, talán az egyik legnagyobb különbség Magyarország és Marokkó között a tolerancia terén mutatkozik. És ez nem csak azért van, mert vendég vagyok. Egy hónap után látom, hogy itt azért a meglévő keretek között eléggé sokmindent megenged a társadalom a tagjainak. Aki aka, hord kendőt - niqábot, hidzsábot, ami jól esik, aki nem akar, nem hord. Aki akar iszik alkoholt, rommá szívja magát hasissal, kiffel, aki pedig nem, az nem. De ettól még egymással szóba állnak az emberek. Talán a nyugati hatás miatt is annyira változatos a társadalom, mégsem fújnak úgy az emberek a másságra, mint azt otthon éreztem. De lehet, hogy kicsit túlfújom, nem tudom. Mindenesetre azért itt sem lehet tabukat döngetni, vagy mégis? A múlt hónpban jelent meg egy hely magazin, amely címlapja a leszbikusokkal foglalkozott. Ennek ellenére én még itt nem láttam senkit nyíltan felvállalni a homoszexualitását. No igen, ez azért Afrika, méghozzá a muszlim Afrika.

Hogy az otthoniakat kicsit egye a sárga irigység, jelenleg 15 fok van, szikrázó napsütés, és a tavasz illata a levegőben. Sajna én a könyvtárban ülök, és ebből most nem sokat tapasztalok, na de majd délután.

Beállítottuk az IKEA al-Maghribíja típusú dohányzóasztalunkat az egyik szobába, nagyon kezd otthonossá válni a kecó Taquadumban (a negyed, ahol lakunk). Szégyellem bevallani, de még mindig nem jutottam el Hammamba.

A hétvégén Rabat belvárosában bandáztunk a lakótársaimmal, megnéztük a naplementét az óceán partján. Roy-c szavait idézve: Nem volt trehány. Tényleg meglepő, hogy itt délen mennyire gyorsan megy le a nap. Összesen már csak 3 hétvégém maradt itt Marokkóban, ezt szeretném kicsit jobban kihasználni, és többet utazni - már amennyire a pénztárcámon kifér. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Már annyi ajándékot kaptam, meg néhány dolgot vettem is magamnak, hogy halvány fogalmam sincs, hogyan fogok hazafelé beférni a bőröndbe. Édes kellemetlenségek.

Mubarak beteg, a gyomrával van valami baj. A gond csak az, hogy az egyészségügyi rendszer itt eléggé más, mint amit a mi kis poszt-kádári agyunk elképzel. A rendszer ugyanis magánklinikákra épül. Ezekre a helyekre járnak a szegény emberek is. Nem rég változott a rendszer, addig ha valaki tudta igazolni, hogy szegény, annak nem kellett fizetnie, az állam rendezte a cehhet. De ugye semmi sem tart örökké, főleg a szegényeknek járó ingyenes ellátás nem, egy olyan országban, ahol a társadalom eléggé kis része fizet adót, és ahol még mindig eléggé sok a gyerek - bár itt változóban van a helyzet kicsit. Az állam az elmúlt években elkezdett kivonulni az egészségügyből, ma az igazoltan szegények is csak kedvezményt kapnak a kórházakban, fizetni kell, nincs mit tenni. Ez sok ember kedvét is szegi, nem mennek orvoshoz, kivárnak, amíg lehet. Beszéltem egy helyi arccal - Badr testvére -, aki azért szeretne Olaszországba menni, és ott dolgozni, hogy kifizethesse a sok mentateától és a büntető mennyiségű cukortól leamortizálódott fogsorát. Többek között a drága EÜ rendszer miatt népszerűek a hagyományos gyógymódok - gyógyteák, gyökerek, stb. Ezzel együtt a helyiek elképesztő módon figyelnek arra, hogy mit esznek, és a bevitt táplálék összetevőiből messzemenő következtetéseket vonnak le. Pl, ha az ember a Harira nevő levest eszi, akkor jobb, ha az otthona közelében van, mert a lencse miatt - ami nyomokban tényleg megtalálható benne - el fogja majd az álmosság. Ezzel együtt néha tényleg működnek dolgok. Este lehet kapni valamiféle gyógyteát nem messze a házunktól. Olyan íze van, mint a mikor a Gabó féle Würzelt (gonosz, nagyon-gonosz rövid ital, amely valamilyen fa gyökeréből készül, és hosszú percekig maró, csípő érzést kelt az ember szájában, torkában, csak egészen elvetemült alkoholistáknak, vagy mazochistáknak ajánlott, de lehet, hogy megfázás esetén hatásos) negrósziruppal egy teába oltanák. Nagyon finom, kicsit csíp, és egy hatalmas energialöketet ad. A beleket viszont hosszútávon elintézi.

Amúgy én ennyi cukrot még életemben nem ettem, mint itt. Lehet, hogy a marokkóiak az oxigént is csak cukor jelenlétében képesek felhasználni? A mentatea csak a jéghegy csúcsa, minden édes, az édességek, pedig néha már annyira cukrosak, hogy képtelenség elfogyasztani belőlük többet egy-két falatnál. Ennek hatására nem is eszem annyit, mindennel olyan hamar eltelik itt az ember. Ami viszont nagyon tetszik, az a kenyerek kavalkádja. Minden napszakban más kenyér dukál - a legtöbb édes természetesen. Reggel egy kis édes pita, délben hagymás-babos-olivás lepény, este kukoricalisztből készült kenyér. stb, stb. Mindegyiknek megvan a maga markáns íze. Ezzel együtt a hagymáson kívül mindegyiket lehet medvesajtal és/vagy lekvárral kérni. Nem gondoltam volna, hogy a kettő együtt finom lehet, de fura módon az.

Igen, ma megdőlt a mercis rekord. Már írtam, hogy egy Berlingoba, vagy valamilyen kisteherautóban voltunk 12+1-en. Ez a mostani kicsit látványosabb volt. Hogyan is fér be 9 ember egy ezerkilencszáznyolcvanvalahányban gyártott Mercibe? Egyszerű: Hátul 5 ember, ilyenkor már valaki valakinek az ölében - jó esetben egy ember csak. Ami igazán vicces az az elől lévő négyes. Az anyósülésen és a két szék közötti téren osztoznak ketten - ez már megszokott. Ami az újdonság, az a vezetői ülés megosztása. Ez úgy történik, hogy a vezető kicsit középre húzódik, és aki új beszálló, az magára rántja az ajtót, és majd csak lesz valahogy. Emiatt a vezető kb 45 fokos szögből éri el a pedált meg a volánt, de hát ugye a rutin meg az évek.....

Amúgy kicsit elhallgattam, ami azért is történt, mert most döbbentem rá, hogy már majdnem egy hónapja vagyok itt, és kezdenek a dolgok rutinszerűvé válni. Tudom, hogy mit, hol fogok ebédelni, bejárok a könyvtárba, meglettek a jól begyakorolt útvonalaim.

Ma hulladék fából csináltunk egy asztalt egy helyi ács segítségével - na jó, ő csinálta, mi meg néztük, meg néha odaengedett minket is. Nagyon jól sikerült. Hihetetlen, hogy mennyi mindent nem használunk fel odahaza. Itt nincsen szevrezett szelektív hulladékgyűjtés, mégis a hulladék legtöbbször nem vész el, csupán átalakul. A piacon használt ruhák tömkelege, elképesztően olcsón - lehet, hogy már írtam, a nepáli gyapjú pulcsimért fizettem 13 dirhámot, ami rossz váltási arányokkal számolva 351 forintra jön ki. Azonban ez a jó világ csak a szegénynegyedben van, ha innen kilép az ember, akkor már fizetni kell a dolgokért.

Mostanában dolgozom egy cikken, azon járnak a gondolataim. Ha befejezem, remélem, újra többet írok.

A következő napokban teszek fel megint képeket.

Igen, megint beszoptam a dolgot. Egy hónap itt tartózkodás után voltam olyan naiv és arrogáns, hogy azt hittem, most már simán le tudom szerelni a helyieket, akik turistára vadászásra élesítették ki az összes képességüket. Sajnos nem sikerült, megint csúnyán bebuktam sok sok pénzt, hétvégi viszontagságos kalandjaim színhelye Meknés volt.

Amúgy nagyon szép hely, lankás hegyek között terül el a város, egykori főváros, szép kis medinával (óváros), és a helyi viszonyokhoz képes egész ízlésesen felépített új városrésszel. Nem mellesleg Meknés környéke a marokkói bortermelés egyik fellegvára. A 10:12-es vonattal indultam Rabatból, és szűk két óra alatt már ott is voltam Meknésben. A 3 évvel ezelőtti vonatozáshoz képest nagy fejlődés van, tiszta, klimatizált kocsik, felsővezeték, minden ami kell. Most épül amúgy a helyi TGV Tanger és Casa között - azt mondjuk nem vágom, miért kell lehet, inkább az eddigi pályát fejleszteni, vagy a szegénységet csökkenteni ebből a pénzből, de hát ez nem is az én dolgom.

Megérkezvén Meknésbe, a pályaudvar előtt elkezdődik a küzdelem: mennyiért visz be a medinába? Első muksó 20 dirhámmal nyit. Miután Rabatban egy grand taxiért általában 4 dirhámot szoktam fizetni, rögtön leráztam az ürgét, és kerestem mást. Miután odajött egy csóka, hogy akkor mehetünk, ő órával számol, és mások is jönnek, no para, let's go, gondoltam, akkor hajrá, próbáljuk meg. Végül az óra 22-nél állt meg, de mivel szimpi voltam a csávónak, ezért csak 20 lett a vége. De legalább ugyanannyi, nem több. Ki is rakott a nagy téren, ami a csodálatos Bab al-Mansourra néz. Ez egy nagy kapu a medina bejáratánál. Nagyon szép. No ezen a téren, ami egykor a marrakeshi Jama el-Fna-val vetekedett - de már nem teszi ezt - fondorlatos módon elkezdtem keresni egy turista információs pontot. Meg is találtam: egy üvegkalitka egy használhatatlan térképpel. Mikor odamentem, hogy jobban megnézzem, odajön egy fekete kabátos muksó, hogy most máshol van az infópont, jöjjek, nézzem meg a térképet. Elvitt egy asztalhoz, ahol ott volt ugyanaz a térkép. Ha már infópont, akkor kértem egy térképet magamnak. Hogy az nincs, de ekkor az "önzetlen segítőmnek" mennyei fény gyúlt az agyában, ha nincs térkép, megoldjuk másképp. Itt követtem el a hibát, velementem. 5 perc múlva már láttam magam, ahogy bebuktam az dolgot, ő ment elől, mutogatott szép és kevésbé szép dolgokat, én meg caplattam utána, és intenzíven jobbra-balra csodálkoztam kamerával. Amikor az ember ilyen szituációba kerül, akkor már tudja, hogy ennek ára lesz. Ekkor még nem sejtettem, hogy turista pályafutásom egyik leggázabb buktája előtt állok. Mentünk, néztünk, fényképeztünk, bementünk boltokba - teljesen véletlenül,  hogy akkor valami souvenirt az otthoniaknak, special price, just for you. Majd találkoztunk a vezetőn egyik évszázados cimbijével, és hárman folytattuk kötetlen, spontánnal tűnő sétánkat a városban. Egyszercsak kiértünk a medinából és olyan helyre, ahonnan szép a kilátás. Itt néhány kép után taxiba szálltunk, és átmentünk egy szembe lévő dombra, mert hogy a panoráma ugye. Nem volt rossz a panoráma, de itt már kezdett látszani, hogy az én terveim, és a vezetőm tervei nem igazán fedik egymást. Innen - szintén taxival - enni mentünk egy olyan helyre, hogy .....  De mivel eddig nem kellett beköltöznöm a WC-re, szerintem megúsztam. Ott ettünk valamit, és mentünk tovább, egy helyre, ahol premium quality wine from Meknést lehetett kapni. Adjak pénzt, majd a csávó megveszi, mert így olcsóbb. Adtam - nem kellett volna - egy 1000-ast - kb 2700 forint. Vett is két üveget, majd jött az ötlet, hogy akkor most mi hárman menjünk el egy helyre, és igyuk meg ezt a két üveget. Itt mondtam, hogy ez nem fog menni. Pénzt és bort azonban nem kaptam. Itt elhagytuk vezetőm cimbijét, és itt már mindketten tudtuk, hogy vége a szerelmnek, el fognak válni kettőnk útjai. 40 dirhámnyi baksis után sikerült leválnom róla. Aznap még egy ilyen ürgébe belefutottam. A hibás kérdés: ebbe az irányba van az xy? Az? Áááá, dehogy, gyere, majd megmutatom. Persze míg odaérünk nem tudni mekkora kerülőúton, egy csomó más érdekes dolgot látunk. Mikor pedig odaértünk, és az ember megköszöni, akkor adj pénzt, mennyi szép dolgot mutattam már neked.

Amúgy a medina nagyon szép. Nem tudom, miért hívják magukat a zöld városnak, ha minden kopott sárga színű, de egy idő után már nem mertem kérdezni, kellett a pénz a visszaútra. Valahogy a turizmus megrontja az ittenieket. Nem tudnak mit kezdeni a ténnyel, hogy idejönnek emberek, akiknek sokkal több pénzük van, mint nekik. Vannak olyanok, akik ezt egyszerűen nem képesek kezelni. És ez a kb 10% teljesen elrontja az egész dolgot a többieknek. Amúgy vettem megint egy puffot, nagyobbak mint az eddigiek, mintegy 3500 forintért.  Voltam szép múzeumban is. Ezek a múzeumok nem a kiállított tárgyak miatt érdekesek. Általában régi paloták adnak helyet a kiállításoknak, ahol elképesztő szépségű belső tereket láthat az ember. Amúgy ez mindenhol jellemző: a ház kívülről jellegtelen, belül azonban a helyiségek nagyon igényesek, díszítettek. 3 hét után Youssoufia is más színben tűnik fel. Az utcák mocskosak, lehasznált minden, de a lakások itt is egészen luxus szobákat rejthetnek. Mindenütt kettősség.

Meknés szép hely, de egy napos város. A környéken vannak még látnivalók, de egy délután alatt ki lehet végezni a kötelező dolgokat a városban, és még sétálni és soppingolni is marad idő. Mikor elhagytam a medinát újra előjött Marokkó szebb arca - az emberek ismét pénz nélkül is hajlandóak voltak segíteni, egy helyi szabóval szóba elegyedtem az utcán. Nem volt közöny nyelv, de hát az itt nem is kell. Mindenesetre eléggé vegyes érzelmekkel távoztam a városból. Felüdülés volt visszatérni Taqadumba illetve Youssoufiába. A helyre, ahol nincsenek gazdagok, még sem akarnak folyamatosan lehúzni, sőt, ahol tudnak önzetlenül segítenek. Turistaként ez a hely eléggé nehéz, sokat kell harcolni. Aki viszont nem turista, annak egy csodálatos világ tárulhat fel a szemei előtt.

Naszóval!

Amint már említettem, itt egy eléggé fura, társadalmi struktúra bontakozik ki a szemem előtt. Több elv szerint rendeződik ez a társadalom, ezeket fejtem most ki egy kicsit. Mint azt már említettem, Marokkó nem tekinthető klasszikus nemzetállamnak, több etnikum él itt egymás mellett, őket az iszlám, és a királyhoz való hűség köti össze, meg az, hogy végső soron mindenki marokkói lakos. Az iszlám és a királyhoz való hűség azonban két olyan pont, amely szorosan összefügg egymással. Mikor azt szeretnénk megérteni, hogy miért ragaszkodnak a helyi emberek annyira a királyság intézményéhez, és hogy a király miért örvend ennyire nagy tiszteletnek és megbecsülésnek, akkor - a kormánypárti média túlsúlya mellett - a király személyére kell koncentráljunk. A király ugyanis nem csupán politikai vezető, hanem egyben az ország legnagyobb vallási tekintélye is. Mivel ő az amir al-muminín - a hívők parancsnoka - ezért a politikai elsőség mellett a vallási és katonai vezetés is őt illeti meg. Mindennek természetesen vallási legitimációja van, amit kevesen mernek megkérdőjelezni. Ehhez jön még hozzá, hogy a dinasztia a Prófétáig vissza tudja vezetni a vérvonalát, ami egy ilyen szituációban finoman szólva előnyös dolog. Az eddigi leírás alapján egy pillérszerkezet szerű társadalom rajzolódhatnak ki a szemünk előtt, amelyben az etnikai csoportokat a társadalom élén álló király személye köti össze. A kép azonban ennél sokkal árnyaltabb. Ez a szerkezet ugyanis már régen bomlásnak indult, és felváltotta valamiféle plutokrácia. Az még nem teljesen világos, hogy a pénz és a palota hogyan fonódott össze, mindenesetre létezik egy, a palotához köthető politikai-gazdasági elit, amit makhzen-nek neveznek. Az iszlamisák választási sikerének egyik oka itteni elemzők szerint pont az volt, hogy ez a párt volt az egyetlen jól szervezett politikai csoport, amely még nem süllyedt el a korrupció mocsarában - mivel nem volt hatalmon még sosem - és volt egy vállalható alternatív politikai programjuk. Visszatérve a társadalomhoz, az jól látszik, hogy az eddig kormányzó politikai elit, a palota, és a gazdaság főbb szereplői között nagy az összeborulás. A nyersanyag kitermelést - foszfát - legfőképpen az ONA csoport cégei végzik, amely cég - milyen meglepő - a király többségi tulajdonában van. Érdekes lesz megnézni Marokkót 2-3 év múlva. Vajon az iszlamista párt vezetői mennyire tudnak beleülni saját kormányzati pozíciójukba? Ki tudnak-e építeni egy gazdasági bázist, elmerülnek-e a korrupció ingoványában ők is? Ma itt mindenki ezeket a dolgokat találgatja. Addig is marad a király az állam élén, megtartva egy pár kulcsfontosságú pozíciót a végrehajtó hatalom elemei közül - vallásügyek, és honvédelem.  Kíváncsi leszek, hogy képes lesz-e felnőni a szerephez ez az új kormány, az iszlamista párt, és a koalíciós szövetségesei. Addig is marad egy két kor közötti átmeneten keresztülhaladó társadalom, ahol az etnikai hovatatartozás mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a vagyon és az azzal megszerezhető társadalmi státusz.

Ez a dolog nagyon érdekel, még fogok erről írogatni. Beszélgetek itteni arcokkal, és egyre világosabb, hogy a marokkóiak félnek a forradalomtól. Erről és az itteni "arab tavasz" mozgalmáról kicsit később, bővebben is. Insallah!

Mi is az az Insallah faktor? Azt már írtam, hogy életemben nem kellett annyit várnom senkire és semmire, mint itt Marokkóban. Ehhez kapcsolódik az előbb említett dolog is. Insallah, mondják a helyiek sok mindenre. Holnap találkozunk, ha Isten is úgy akarja - ha Isten úgy gondolja, hogy mindketten életben maradunk a holnapi napig, akkor minden esély megvan arra, hogy találkozzunk. Az emberek fejében nagyon megvan ez a hozzáállás. Mivel mindent Allah irányít, ezért az ő hatásköre annak eldöntése is, hogy a mi általunk kezdeményezett dolgok közül mi fog teljesülni, és mi nem. Ha Isten úgy gondolja, hogy ez a dolog mehet, akkor az teljesül a jövőben. Ha viszont valami nem szándéka szerinti, az úgysem teljesülhet. Megfordítva, ha valami nem jön össze, azt lehet azzal magyarázni, hogy Isten így akarta a dolgot. Eddig az elmélet, ami viszont eléggé mókás módon hatja át a mindennapi életet, ezt neveztük el Insallah faktornak. Ha valaminek nagyon magas az Insallah faktora, az azt jelenti, hogy esélytelen, hogy teljesüljön. Ez többnyire azért van így, mert az itteniek az Insallah jegyében nem stresszelnek olyan dolgokon, hogy valamit időre kell megcsinálni. Példa: mikor megérkeztünk, a vendéglátóink azt mondták, hogy február utolsó hetében ellátogatunk a sivatagba. Azóta sem történt semmilyen szervezés e téren, de felhozhatnám mondjuk a személyes harcomat a meleg vízért is, amit már több posztban megörökítettem. Mindenesetre az Insallah faktor mindenhol jelen van, és ez kölcsönöz az embereknek egyfajta nyugalmat, amit eleinte a határidőről-határidőre élő európai agyam nem nagyon tudott befogadni, inkább lustaságnak véltem. Pedig nem az, inkább a sorsnak való kiszolgáltatottságba való belenyugvás ez, ami azonban nagyon sok esetben restséghez, nemtörődömséghez vezet. Ha isten akarja, úgyis bekövetkezik, ha nem akkor úgysem, itt az embereknek nincs is mit tenni. Vagy mégis? Az olasz srácok ezt úgy fogalmazták meg, hogy számukra két ember létezik Marokkóban, akik esetében az Insallah faktor nem érvényesül: Badr, és Mubarak. Valóban, ha ők azt mondják, hogy valami úgy lesz, akkor úgy lesz, de ha azt mondják, hogy valamit nem lehetséges megszervezni x idő alatt akkor tényleg nem. A legtöbb ember számára ez inkább úgy néz ki, hogy nagyon lelkesek minden új kezdeményezésért, de nem biztos, hogy ez a lelkesedés kitart a kivitelezés pillanatáig - hát igen, Isten nem úgy akarta.

Marokkó mint állam egyre érdekesebb és sokszínűbb számomra. Már eddig is idézőjelbe tettem a nemzetállam kifejezést, de mostantól inkább nem is használom. Az itteniek szerint az arab és a berber lakosság körülbelül ugyanakkora. Amúgy a berber a legutóbbi reformokig nem volt igazán elismert nyelv, a mostani próbálkozások is arra irányulnak, hogy a berber nyelv ne az arab egy nyelvjárásaként kapja meg az elismerést. Ehhez a két törzshöz jön még több más helyi etnikum, tuaregek, és más törzsek, akik a sivatagban, vagy a hegyekben laknak, de valamennyien marokkóiak, ha lehet erről beszélni, a nemzet részei. Ami viszont összeköti őket, az az, hogy a király alattvalói. Az "őshonos" törzsek mellett azonban számos más afrikai etnikum is jelen van, akik a sivatagon át érkeznek ide. Legtöbbjük Európába igyekszik, csak hát az a fránya határ, meg a tenger! Amúgy nagyon jellemző az itteni gondolkodásmódra az össze esküvéselmélet gyártás. Lehet, hogy ez az elnyomó rendszerek polgárainak egyik hobbija, lehet, hogy ez a nyílt társadalmakban is ilyen népszerű, nem tudom, de ezen is érdemes lenne elgondolkozni majd. Mindenesetre itt sokan azt gondolják, hogy II. Hasszán azért költöztett be sok feketét, hogy a helyi berberek és arabok ne lázadozzanak. Erre természetesen eddig nem találtam bizonyítékot, de jól jellemzi a helyi gondolkodást. Távoli hatalmasok, vagy hatalom sanyargatja a népet egy majdnem teljesen jól titkolt összeesküvéssel. Mondjuk mikor az ember megnézi a nemrég felbontott, az EU és Marokkó között egykor megkötött halászati szerződéseket, az mindenkinek jó volt, csak az itt élőknek nem. Mégis az EU volt az, aki felmondta a szerződést, nem a marokkói állam. Mégsem olyan szar dolog a demokrácia.

A következő bejegyzésben a király és a nép közötti viszonyba megyek majd bele, Insallah!

Most, hogy már egy ideje itt vagyunk Rabatban, és megismertünk pár embert, egy közép-kelet-európai fiatal számára egészen érdekes folyamatok figyelhetők meg az itt élők, és az ide érkezők esetében.

Hogy ne mindig muszlimozzunk csak, kezdem az európaiakkal. Számomra nagyon meglepő volt, hogy mennyire létezik egy valamiféle mediterrán összeborulás az olaszok és a spanyolok között. Sajnos a nyelvi különbségek miatt a franciák kicsit kívül esnek a körön, de nem 100%-os ez a kívülállás. A csapatban lévő olaszok, és spanyolok, között nem csak a nyelvi közelség teremti meg a cinkosságot. A közös pontok a történelemben, és a kultúrában is szembeötlőek. Esetünkben erre az is rátesz egy lapáttal, hogy a mi spanyoljaink, és olaszaink mind megfordultak már egymás országaiban, ott több időt töltöttek el, dolgoztak, tanultak, stb. Igen, és néha kell velük harcolni, hogy beszéljenek angolul, mert simán elmerülnek a spolaszban - egyik beszél olaszul, másik spanyolul, és tök jól megértik egymást - én meg nem. Kétségtelen, hogy létezik valamiféle európai mediterrán identitás. Jó lenne egyszer ezzel is foglalkozni egy kicsit.

Ami a marokkóiakat illeti, az itteni 30-40-es generáció közül meglepően sokan járták már meg Európában. Ez Norvégiától Olaszországig sok országot lefed. Köszönhetően a megszigorított bevándorlási törvényeknek ezek a férfiak általában nem maradhatnak Európában, és néhány év után jobb híján kénytelenek visszatérni Marokkóba. Mikor megkérdezem tőlük, mind azt mondja, hogy szívesen újra menne északra, de hogy nehéz, és hogy nem lehet. Itt természetesen megint előjönnek olyan dolgok, mint a muszlim és az európai világnézet. Számukra valahogy nem annyira fontos a nemzethez tartozás, mint nekünk. Minden európát megjárt  férfi azt mondta, hogy nagyon szívesen visszamenne, megházasodna, és családot alapítana, hiszen az asszony előbb-utóbb úgyis belátja, hogy az iszlám a legjobb vallás. Ennek némileg ellentmond Mubarak esete, akinek el kellett hagynia Németországot, mert a német felesége feljelentette. Az asszony drogos volt, és Mubarak, mikor látta, hogy az asszony szúrja magát, tette, amit ilyenkor kell: hogy jobb belátásra bírja az asszonyt, megverte. Miután ez háromszor megismétlődött, a dolog, elnyerte a németektől - nem tudom, hogy lett-e bírósági ítélet, vagy előtte eljött-e - a retek feleségverő muszlim címet. Minden történetnek két oldala van. Sajnos Mubarak nem volt olyan intelligens, vagy nem ismerte a jogi és más intézményi lehetőségeket, hogy másként intézze a dolgot. Most a lánya Németországban él, és x ideje, nem tud róla semmit. Aki egyébként megjárta Európát legalább 2 idegennyelven beszél. A francia általában adott, ehhez jön az angol, és temrészetesen annak az országnak a nyelve, ahol éppen tartózkodott. Ha ehhez hozzávesszük azt, hogy az itteniek általában beszélik a helyi arabot, a berbert, és a műveltebbek a klasszikus arabot is, egész elképesztő dolgokat lehet tapasztalni. Mubarakkal én például csak németül szoktam beszélni, de az olaszokkal a saját nyelvükön beszél a spanyokkal pedig olaszul - amit ők 80+%-ban értenek. Egy hossztávfutókat edző 40-es férfi Magyarországon általában kicsit talán oroszul kotyog, talán.

Elképesztő energia és tudásvágy van az itteniekben. A nyelvórákat át kell vinni a jövő héttől a közeli iskola épületébe, mert annyian jöttek, hogy egyszerűen már nem férnek be az FCC-nek otthont adó házba.

Ha nem lenne olyan erős az Insallah faktor, akkor ez egy egész gazdag ország lehetne. Mondjuk el is vesztené azt a báját, ami miatt annyira szerethető. De mi is az az Insallah faktor? Hadd tartsam fenn most ezzel a feszültséget, a következő postban erről is lesz majd szó!

Először is mindenkinek szeretném megköszönni a jókívánságokat, nagyon jól esett, hogy ennyi embernek írta ki a Facebook, hogy szülinapom van!

A jeles napon ellátogattunk Mohammediába, ami egy kis tengerparti város nem messze Casablancától (Dar al-Beida). Amúgy semmi extra nincs azon a helyen, 100%- hogy nem fogok visszamenni oda, ha csak nem muszáj. Viszont az újdonság az volt, hogy életemben először egy napsütéses tengerparton töltöttem a szülinapom. Ez mindenképpen király mulatság egy februári gyereknek.

Tegnap Mubarak (alkesz, de már nem, mert a gyomra nem bírja, szomszéd, maraton edző és ápoló) elhívott minket a Mohammed V. színházba. Már láttam ilyet TV-ben, de most élőben is szerencsém volt a hetente megrendezett népzenei rendezvényhez. Ez kicsit másképp zajlik, mint ahogy azt egy európai elképzeli. kb délután négykor kezdődik a program, és olyan nyolcig tart. Ezalatt a színpadon 3-4 dal előadása után egymást váltják a helyi népzenei együttesek. Mellesleg nagyon érdekes zenéket lehetett hallani. Az erősítés extra durva, egyrészt a rossz minőségű felszerelés, másrészt a közönség miatt. Na itt érkeztünk el az egyik sajátossághoz. Ez a hetente megrendezett dolog ugyanis ingyenes, viszont nagyon népszerű. Tömve volt a 3 szintes színház. A program alatt viszont nagy a jövés-menés, gyerekek szaladgálnak, mobiloznak. De nem csak a dalokról készítenek videót emlékbe, hanem ha hívás van, akkor fogadják, dumcsi, össznépi összeborulás. Ezért van szükség a csutkára hangosításra, mert akkora az alaphangazavar, hogy el kell nyomni. Mondjuk emiatt még nagyobb lesz, de mindegy. Mivel késve érkeztünk, ezért csak a sorok mellett tudtunk leguggolni, és úgy nézni, rögtön meg is szólítottak helyi fiatalok, hogy mi jót csinálok én itt a nagy NEW YORK feliratú pulcsimban egy olyan rendezvényen, ami legalább volt annyira kulturális, mint vallási. A dalok nagy része ugynanis vallási témájú volt, és a lányok 90%-a kendőben volt. A nagyon istenes nóták alatt az egész közönség állva énekelt a színpadon állókkal. Mubarak azonban nem nyugodott, idegesítette, hogy szegény magyar csókának nincs helye, talált is nekem egy széket az első sor közepén. Tört némettel odatessékelt, majd közölte, hogy a miniszter mellett szerzett helyet, és hogy üljek le. Nem akartam, de győzött a marokkói rábeszélőke. Mikor leültem elegáns kapucnis pulcsimban a miniszter mellé, épp egy kamera vette. Érdekes véletlen, de mikor behuppantam mellé, a kamera valahogy elfordult rólunk, és már prominense embereket kezdett venni. Hiába, egy miniszter is előbb utóbb uncsivá válik. A hatalom közelsége mintegy 10 percig tartott. Valahogy megüresedett egy hely a második sor szélén, amit 20 perccel azelőtt nem akartak átadni. Győzött a józan ész és némi politika.

Amúgy otthon azon gondolkoztam, hogy itt az iszlám világ nyugati csücskében a vallás a zene és a kultúra milyen jól megfér egymás mellett. Pont este beszélgettünk Yusuf Islamról, aki az iszlám felvétele után nem sokkal abbahagyta a zenélést, mert az ő iszlámértelmezése szerint a szórakoztatásra játszott zene ellenkezik az iszlám előírásaival.(Bár néhány éve újrakezdte a zenélést, hát igen, a popszakma rosszabb mint a maffia, nem ereszti az embert.) De most jöhetnék az egykori tálib Afganisztánnal is. Ehhez képest tegnap a népi kultúra és az iszlám vallás keveredésének, és házasságának csodálatos példáját, aminek fontosságát az új iszlamista kormány minisztere jelenlétével csak tovább erősített. Ezek a dalok itt a kultúra-vallás szerves részei, amiket inkább megőrizni akarnak, mint elnyomni. Részemről csak támogatni tudom.

Még egy gyors, hazafelé menet megint rekordot döntöttünk: 13-an - 12, plusz egy 2 éves baba - ültünk egy taxiban. Ez most nem merci, hanem egy Berlingo volt. Elrendezés: Vezető, plusz két ember elöl, 5 ember hátul az ülésen, plusz 4 ember a csomagtérben sámlin, plusz itt volt a baba is, meg én is. Kiszállni egy ilyen kocsi csomagteréből egy darabban, és kiegyenesíteni a hátat - megfizethetetlen!

Ma végre sikerült! Végre sikeresen beiratkoztam a rabati Marokkói Nemzeti Könyvtárba. Ez Marokkó egyik legmodernebb könyvtára, a legnagyobb gyűjteménnyel - elvileg. Az épület maga nagyon szép, nekem kicsit a 70-es évek nyugati minimalista dizájnját idézi. Nagy olvasóterem, kertek, Wifi, ami kell. Számomra teljesen megfelelő hely, kb akkora mint a Szabó Ervin központi könyvtára, csak sokkal kevesebb könyvel. És itt a vége, a lufi kipukkadt, megint egy kis csalódás. Egy ilyen nagy múltú nemzetnek, akik több száz éves történelemmel büszkélkednek, azért illett volna kicsit többet építeni. Nem a mérettel van gondom, az olvasó terem szép és nagy. Inkább azzal, hogy az internetes oldaluk szerint mintegy 70 000 egységgel büszkélkednek. Ha ennyi egység gyűjteménye van a Könyvtárnak, akkor ebből akkor lesz tudás alapú társadalom, mikor én homokkereskedést nyitok a Szaúdi sivatagban.

Még egy gond van a könyvtárral: nem lehet hozott anyagból dolgozni. Csak füzetet és laptopot vihet be az ember. Ez akkor nem lenne gond, ha lenne megfelelő gyűjtemény benn, de így eléggé támadható ez a szabály.

Amúgy itt is nagyon kedvesek voltak, megpróbáltak az értelmetlen bürokrácia buktatóin átsegíteni, és végül sikerült is a dolog - mondjuk ráment 2 órám....

A hétvégén szeretnék valahova ellátogatni, kicsit kimozdulni Rabatból. Meglátjuk, mi fog belőle megvalósulni.

Most valószínűleg kicsit elhallgatok, de a hét végén, vagy jövő hét elején befrissítek!

No, felraktam néhány képet:

https://picasaweb.google.com/114212283549506798622/Marokko2012#

Tegnap egy hihetetlen élményben volt részem:

Megtartották az első angolórát központban. Jöttek rendesen a környékről. A 3 éves gyerekekkel érkező anyukától, a kisiskoláson keresztül Badrig, aki az FCC központ alatt dolgozik, a szemétből gyűjti ki a hasznosítható dolgokat, amit elad, ebből él.

Badr, ahogy a többiek is, eléggé kevés lehetőséghez jut hozzá az életben, valahogy megtanult franciául, de angolul már nem. Viszont nagyon intelligens, jó nyelvérzékkel. Egy óra után már tudta rendesen használni a létigét, és az óra után tovább angolozgattunk a ház alatti kis műhelyben. Apropó műhely, ebbe a kis, 2-szer 3 méteres kis szobába néhány nappal ezelőtt szerzett egy csomó festményt, néhány közülük híres impresszionisták műveinek másolata - ezt ő persze nem tudja, de szereti őket. Ültünk, kérdezte a szavakat, én meg mondtam neki, amit kérdezett. Elmagyaráztam neki, mi az a Hold, fiú lány, szép, csúnya, stb. Majd kis idő múlva leírta, hogy Look the moon is beautiful. Nem igazán tudom visszaadni azt az élményt. A retek közepén egy totál egyszerű helyi marokkói férfi a harmincas éveiben angolul gyönyörködik a Hold szépségén. Ezek azok az élmények, amiket turistaként az ember nem élhet át. Badrnak szerintem fél évre lesz szüksége, míg megtanul angolul kommunikálni. Nem mintha ez változtatna bármit a társadalmi vagy szociális helyzetén, mégis szebb, teljesebb lesz az élete. Szívszorítóan gyönyörű pillanatok ezek itt a szegénynegyed egyik eldugott bugyrában.

Kicsit bennragadtam Youssoufiában, de holnap megint megpróbálok keríteni egy civilizált helyet, ahol végre tudom végezni rendesen a tudományos munkát is.

Holnap írok kicsit arról is. Aki nem szereti az agyalást, az a következő postot skippelje nyugodtan!

Múlt héten elmentek a spanyolok. Két fiatal spanyol orvos érkezett hozzánk a múlt héten, és amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen el is tűntek. Hagytak egy zavaros levelet, amiben valami családi bajt említettek, de szerintem a baj azzal volt, hogy nem tudták nagyon elviselni a spártai körülményeket. A 21. századra kalakult egy olyan európai generáció, aki eljön marokkó szegény bugyraiba, hozza a csúcstechnológiás kütyüit, de már nem tud lemondani a luxusról. Isteni látvány volt, mikor a csupasz minimál lakásunkban, ahol a nagyszobában még mindig nincs világítás és este 10 fok alatt van a hőmérséklet, a fent említett kettős egyik tagja egy Ipadan nézett mozival ringatja magát álomba.

Tegnap voltunk Agdelben. Ez Rabat európai része, ez a negyed néhány utcából áll, amelyeken sétálva olyan érzésem volt, mintha Sevilla új negyedeinek egyikében sétálgatnék. Az elképesztő a dologban az volt, amikor láttuk , hogy a környezet mennyire determinálja a viselkedést. Ugyanis míg Yousoufiában mindenkivel kezet fog az ember, de legalábbis köszön, addig itt senki nem keresi a szemkontaktust, mindenki megy a maga dolgára, minta csak Európában lennénk. Természetesen az össze nyugati márka képviselteti magát ezen a helyen, de az egész agyon makett. Kicsit idegenül éreztük magunkat. Annak ellenére, hogy az itt épített lakásokban lévő fűtés miatt érezhetően melegebb volt, mégis az egész negyed sokkal ridegebb volt, mint a sokkal szegényebb Yousoufia utcái. Nem is megyünk vissza egyhamar. Nincs miért. Vagy mégis? Van ott ugyanis egy gyönyörű park, ahol lehet, hogy tudnánk frizbizni. Ahol eddig voltunk, nem volt olyan hely, ahol lehetett volna játszani. Vagy nincs zöld terület - népsűrűség - vagy olyan retkes, hogy ott inkább nem, vagy olyan meredek, hogy nem.

Tegnap a másik érdekes élményem az volt, mikor a minket vendégül látó szervezet - FCC - irodája melletti "kert" támadás alá került. Ez azt jelenti, hogy bár a város széle még messze van, a kertbe beszabadult egy csapat birka, és elkezdte enni a frissen ültettet növényeket, úgyhogy gyorsan ki kellett őket üldözni. Mire megjött a pásztor, aki a zegzugos utcákban valami elfogadható helyre kezdte terelni az állatokat, már megmentettük a "kertet". Amúgy itt a bioállattartás sajátos formája zajlik: ahol zöld terület van, oda kihajtják az állatokat. Ez praktikusan úgy néz ki, hogy van egy kisebb ligetecske Yousoufia és belső Rabat között. Ez a liget többfunkciós: a szabadidő kellemes eltöltésének helye mellett legelőként, és nem utolsó sorban illegális szemétlerakóként is üzemel. De ha a marokkói végre valahára elhatározza magát, és csinál valamit, akkor azt rendesen csinálja. Így nem háztartási hulladék kerül ebbe a szép kis ligetbe, hanem nagy mennyiségű ipari hulladék, többnyire sitt építkezésekről. Így aztán a park élvezeti értéke eléggé alacsonyra kerül. Sajnos ez a fejlődő országok egyik nagy problémája itt is teljes vállszélességgel képviselteti magát.

Hamarosan megpróbálok képeket feltölteni - lehet, hogy linkelt Picasa album lesz a vége....

Megérkezett a meleg víz! Tegnap leültem beszélgetni Mohammeddel, és szembesítettem a valósággal - egy hete nincsen boiler, fizikai képtelenség megszerelni a boilert, ha nincsen. Ma addig nem tágítottam mellőle, míg el nem mentünk a soukba, vettünk egyet, és egy szerelő - Rashid - beszerelte. Kicsit szét kellett bontani a konyhát, de van meleg víz.

Rájöttem, hogy nem szabad mindig a helyiekre hagyni a dolgokat, mert nem biztos, hogy a mi európai fejünkben van annyi türelem, hogy kivárjuk az időt, míg bennük is megérnek a dolgok. Kicsit nyomni kell néha.

A hétvégét végül a városban töltjük, végre lesz időm tanulni, kutatni írni egy kicsit! Igen, és kideríteni, hogy lehet ide feltölteni képeket!

Ma önkénteskedtem egy kicsit: van itt egy iskola, ott kibontottak egy-két falat egy épületben, hogy kialakítsanak egy kis színháztermet. Ott hordtuk el a sittet. Nem volt egyszerű, de jól esett egy kis testmozgás.

Ma is ettem teve-gyrost. Nem akarom elkiabálni, de iható - eddig gond nélkül - a csapvíz. Ma lesz a második arab óránk, de sajna nem itt helyben, hanem egy Sala al-Jadida nevű helyen. Ez egy új fejlesztésű város - négyszögletes beton házak, supermarket, stb. Ilyen helyekre nem busszal megy az ember, hanem taxival. Az itteni taxik amúgy buszként funkcionálnak. minimum 5 ember, plusz a sofőr egy szebb napokat látott dinó merciben. Tegnap előtt amúgy rekordot döntöttünk, a sofőrön kívül heten is befértünk. Szerencsére nem nagyok a távolságok. Amúgy ezek a taxik bizonyos állomások között közlekednek csak, cserébe fejenként 5 dirhám az áruk. Az eleinte olcsóbbnak látszó petit taxik csupán három embert visznek el, sokkal többért, bár ott is van valamilyen állomás-rendszer, ahol lehet fix árat kérni.

Amúgy ez az ország még engem is meglep, ami a késéseket illeti, egyszerűen semmi nem tud időben elkezdődni. Az életben ennyit én még nem vártam dolgokra, de hát nincs mit tenni, legyinteni kell, különben az ember elpatkol agyvérzésben. Példa: itt ülök az FCC "irodájában" írom ezt a blogot, miközben már rég el kellett volna indulnunk, ehelyett mindenki elvan, mint a befőtt. Melegvízünk még mindig nincs, nagyon kíváncsi vagyok, hogy hétfőig lesz-e. Nagyon rajta vannak a dolgon, csak hát nem mindig sikerül a célt elérni a helyieknek, bármilyen jó szándék is vezérli őket.

Közben zajlik körülöttünk az élet, valakit megkéseltek északon egy kisebb városban. Állítólag politikai okok vannak mögötte - az itteni arab tavasz egyik markáns mozgalma a Ferbruár 20. mozgalom. A lakosság körében amúgy nem mentes ez a csoport sem az ellentmondásoktól, mindenesetre, néhány helyen azt olvastam, hogy e mozgalom egyik tagját megbicskázták. Néhányan a kormány által "kényszerített" embereket hibáztatják, de nem biztos semmi sem.

Mindenesetre itt nálunk nyugalom van, de azért vannak elégedetlenek is. Egy nyugat-szaharai focimeccsen többen meghaltak egy tömegverekedés után, és a rendőrség Tazaban is szétkergetett egy tüntetést - több sértültel.

Most ennyi, f.k.

Már majdnem minden dolgot megvettem az utazáshoz. De arrogáns mondat volt ez az én számból! Már majdnem minden olyan dolgot megvettem, amiről azt gondolom, hogy nélkülözhetetlen az utazáshoz. A többi dolgot majd a helyszínen.

Még két nap.

A Minparc nevű helyen lehet internethez jutni. Ez egy utcai járólapokkal lefedett "park" ahol gyerekeknek egy két vidámparki kis játék van, illetve asztalok és székek, valamint bazi nagy LCD tv-k, hogy a népek nézhessék a focit. Ami nagyon tuti, hogy itt van vezeték nélküli internet. Ami nem annyira, hogy a gyerek dodgem felől, néha ütemes szutyok zene szól, itt nem fogok tudni dolgozni.

Miért nem jó családnál lakni? Mivel Yousoufia egy nem egy gazdag környék, ezért a családnál lakásnak vannak bizonyos velejárói. Az egyik nyilván az, hogy az ő szabályaik szerint lehet csak játszani. A másik, és ez a fontosabb: a rendelkezésre álló infrastruktúrával kell beérnie az embernek. Tegnap döbbentem rá, miért csak lányok lakhatnak családoknál, és miért nem szeretnek ők sem: Sokszor ugyanis csak egy ágy van az egész házban, így abban alszik mindenki. Ez rendszerint túl sok egy olyan embernek, aki nem ebben nőtt fel. Nekem is az lenne....

Tegnap voltunk egy étteremben a Medina tőszomszédságában. Velünk tartott Mubarak is, aki egy helyi 40-es férfi, és az olasz srácok már összebarátkoztak vele. Kicsit alkoholista, de nagyon nagy szíve van, és jó humora is. Elhívtuk, tartson velünk. Kicsit féltem az egész szitutól, de a végén egy csodás este kerekedett a dologból, a kajálás után ment egy nagyon jó arab zene. Mubarak táncra is perdült, és megmutatta a helyi virtust. Távozóban megkérdeztem, hogy ki az előadója a zenének, amit hallgattunk, mire a főpincér a kezembe nyomta az eredeti CD-t. Nagyon kevés van az itteni embereknek, de ha látják, hogy őszintén érdeklődsz, akkor megosztják veled amijük van. Cserébe így viselkednek veled is. Pl belebújnak a papucsodba, beleisznak a poharadba, beletörlik a kezüket a száradó törölköződbe. No para! Kicsit nehéz még néha, de ilyenkor kell egyet legyinteni, és hagyni az egészet, különben az ember a saját életét teszi pokollá.

Ma lesz az első arab óránk, félek, hogy nem lesz még túl nagy kihívás, hála Ármina óráinak, tudok olvasni, és alapdolgokat kommunikálni.

Megpróbálok kapcsolatba lépni Foad Ammarral, és a követséggel, és kihozni ebből a két hónappből, amennyit csak lehet.

Ezt a bejegyzést otthon gépeltem, de mivel ott nincs net, ezért két nappal később rakom csak fel. Ez lesz sajna a módi, inkább a címben tüntetem fel a sorok születésének idejét, aztán amint tudom, felnyomom a netre.

Első bejegyzés Rabatból. Tegnap érkeztem meg a városba, ami teljesen hasonlított egy európai nagyvárosra, egy kis arab hangulattal. Mikor leszálltam a vonatról egy kicsi, ám annál impozánsabb pályaudvar fogadott, amelynek 4 vágányára egy kétszintes épületet húztak fel. Persze ahogy a közhely mondja, nem a cél a fontos, hanem a megtett út: a repteret elhagyva eléggé hardcore, a Ferihegyről befelé vezető utat simán kenterbeverő tripben volt részem. Néhány nyomornegyedet átszelve olyan állomáson álltunk meg, ahol este a peronon egyszerűen nem volt világítás, kicsit kísérteties is lett tőle az egész kép. Aztán egy idő után rájöttem, hogy az ONCF (marokkói MÁV) nem pazarolja ilyen dolgokra egy vidéki állomáson sem az energiát, ez csupán a fontos városok nagy állomásainak privilégiuma.

Megérkezve tehát ebbe a csili-vili központba, már-már kezdtem elfelejtkezni arról, hogy Marokkóban másképp kell értelmezni középosztály fogalmát. Vagy az ember szegény, vagy nem, akkor viszont gazdag. Ez érvényes a mi életünkre, és vendéglátóinkéra is. Az FCC (Forum Communication de Culturel) olyan fiatal önkéntesekből áll, akik egyetemet végeztek, vagy végeznek. Nem tudom, pontosan miből van az egész projektre pénz, mert a mi havi 100 Eurónk nem hiszem, hogy elég lenne az egész cuccra, de ha így jobban belegondolok, még az is lehet.

Az “ösztöndíj” felhívásban még az állt, hogy családoknál fogunk lakni, de ma már kezdem áldani a sorsot, hogy egy közös kis lakást kaptunk. Ez a lakás van kb. 50 m2. Van egy négyszögletes előszoba, ahonnan nyílik 3 szoba, amiben helyet kaptak a matracaink. Ezt két pokróc és egy párna egészíti ki. Ehhez jön hozzá a hálózsák, amit hoztam. Áldom a sorsot, hogy megtaláltam a nővérem thermozsákját! A lakás ugyanis természetesen nem ebben a már-már nyugati idillben kap helyet. Innen mintegy 10 perces taxi viszi ki az embert a Yousoufia városnegyedbe, ahol élnek azok, akik nem gazdagok. Sajna meleg vizünk ma sem lett. Talán a héten kapunk egy új boilert, de itt azért kicsit más ritmusban mennek a dolgok. Az embereket a legjobb szándék fűti, de sokszor kifolyik az idő a kezükből, mint a homok. Ma melegítettünk vizet, és meleg vízben kispohárral “zuhanyoztunk”. Kellett nagyon, mert fűtés az nincs, és a hőmérséklet eléggé le szakad esténként, ma sincs kinn több 10 foknál. Mivel az nyári hőség miatt az ablakokon nem süt be a nap, a lakásban sincsen több 14 foknál. Este a szobában után is látszik az ember lehelete.

Ma voltunk benn a városban, besétáltunk a Medinába, ami nem nagy, de van itt is souk, meg minden ami kell. Mivel itt megünneplik a Próféta születésnapját, ezért ma mindenki kinn volt az utcán, ezért nem nagyon lehetett mozdulni a Medina frekventált részein. Több arca van ennek a városnak. A kormány negyed, és a belváros nagyon színvonalas, de az ember a Medinában, illetve nálunk Yousoufiyában látja, hogy hogyan élnek az igazi Marokkóiak. Ez alatt a két hónap alatt mi is meg fogjuk tapasztalni. Lassan éjfél fele jár, mára befejezem, folyt.köv.